22. rész: Titkok a felszínen

Íme az új fejezet. Kellemes olvasást!

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg Takonypócot kizavartam a sátrunkból, vagyis már igazából kezd ház formája lenni, mert Hikari tegnap munkálkodni kezdett. Ideje belenézni az emlékek közé. Pártíz emlék után már kezdtem azt érezni, mintha Hilda gyakorlatilag már nem is élne, annyi csapás érte. Többnyire az lepett meg, hogy ő is Látó volt, ráadásul találkozott a Szárnynővérekkel is. Mogorral szemben viszont mintha kicserélték volna. De belül érezte, hogy nem szabad ezért teljesen megváltoznia. És ezért omlott össze. Amikor pedig Mogor rájött a valóságra, akkor én is úgy rettegtem, hogy mi lesz ezután. Újra és újra megnéztem azt az egy pillanatot, és megláttam valamit, ami mindent megmagyarázhat Mogorral kapcsolatban. Annyi ideig még sosem voltam senki elméjében, mint most Hildáéban. Egyszer csak majdnem leestem, de valami megfogott.

-Senki sem akarja, hogy ez a kedves Memórialopó leessen áldozata emlékeinek végén – morgott rám egy kis lény.

-Öö, lehet, hogy furán hangzik, de Hilda nem az áldozatom, és éppen… – akadtam el mondanivalómban, amint megláttam egy csomó másik olyan lényt, akik egy gömbön dolgoznak. – Szóval ti vagytok az emlékőrzők? – kérdeztem.

-Pontosan. És nem engedjük, hogy elpusztítsd. Éppen készül, így ezután, ha ez tönkremegy, az összes emlékből fekete kavalkád lesz. – mutogatott.

-De azért megnézhetem? Ki tudja, mire lesz ez még fontos – kérleltem.

-Soha az égegyadta… Ó! Bocsánat. Nem tudtuk, hogy… – borultak mind térdre, amit nem értettem.

-Ezt meg miért? – ráncoltam össze a homlokom.

-Nem tudtuk, hogy kegyed Fúria – hajtották le fejüket.

-És mi van vele? – majd a goromba felállt és beszélt nekem.

-Xena istennő parancsára teremtődtünk, többnyire Fúriák emlékeit véssük gömbökbe, semmit sem tudva arról, mi lakozik benne. De a szemed azonnal felcsillant, feltárva számunkra a valódi énedet. Nézd meg – majd utat engedve nekem, a gömbhöz léptem és amit benne láttam, az szinte maga a lehetetlen volt. Hilda álom-látomásába léptem bele, ami elsőnek furán hangzott, de tényleg a jövőből van, mert biztos, hogy amit ő lát, még nem történik meg, mert este van.

*Dyra szemszöge*

Kőfej csak dumált és dumált én pedig ott álltam a sarokban, néha már unott fejjel, és arckifejezéssel, várva mikor fejezi már be. Volt egy nagyon rossz előérzetem ezzel az egésszel kapcsolatban, ráadásul Kő ki is kotyogta, hogy új szigetre mentünk. Azonnal észrevettem, hogy Mogor felfigyelt ránk, én pedig meredten bámultam. Hirtelen egy szögmérőszerűséget lökött le az asztaláról és kiengedett.

-Ilyen idegesítő lény még sosem akadt az utamba – mérgelődött, amit Kőfej természetesen bóknak vett.

-Aww! Hupszi! Kiengedted a sárkányt! Most úgyis elkaplak! Most úgyis elkaplak! Nem ez fog elkapni – játszott a fonataival.

-Menjetek! – lökte el gyengéden, majd kinyitotta egy bébisárkány ketrecét – Fogjátok őt és menjetek! – vágta hozzánk a sisakunkat. Nagyon, de nagyon rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban. – Kérlek! Sőt, könyörgök! – mutogatott. – A Halálmarkok így vacsora nélkül maradnak.

-Ú! Te sárkánnyal eteted a sárkányokat? – nézett rá furán Kő.

-Menjetek! – kiáltotta.

-Hol a klotyó, mert kéne… kla, kla – húzta az időt, mire a fickó csúnyán nézett rá. – Jól van, istenem! Nem csoda hogy ősz vagy! – majd a fejére húzta a sisakját és felszállt a sárkányra. – Jössz már, Dyra! Nem várhatok itt egész nap. Még mosdószünetet sem kaphatok! – nyújtotta a kezét majd Mogorra pillantottam. Olyan volt, mintha egy csomó ideig néztünk volna egymással farkasszemet, de csak pár másodperc volt valójában az egész. Megvetően nézett rám, mintha tudtam volna a tervét.

-Ö, ja, persze – hablatyoltam össze valami rendes mondatot.

-Amúgy a stresszelés nem tesz jót – nézett a Cölöpre, majd elindultunk és ő nevetett. – Pápá, lúzerek! – majd visszapillantva Mogor gonosz arca tárult elém, ami mindent kiírt, amit tudnom kell a tervéről.

-Kő? – kezdtem reszkető hangon.

-Igen? Most szeretnéd megköszönni, milyen ravaszan juttattam ki magunkat a cellánk rabságából? Ó, ugyan nincs mit megköszönni, de szívesen fogadom a bókot.

-Igazából…

-Majd Hablatyéknak meséld el hőstettemet. Ők biztos értékelni fogják.

-De én…

-És a két csávó tuti harcolni fog egymással, hogy elnyerjék a szívemet.

-Figyelnél rám!? – kiáltottam rá.

-Most mégis mi van?

-Ha nem lennél annyira öntelt, akkor kitalálhatnád, hogy éppen merre menjünk, mert Mogor terve mindvégig az volt, hogy általunk megtudja, hol rejtőzünk – mondtam, szinte már ordibálva.

-Te itt mindent összezagyválsz. Annyira nem lehet okos, hogy tudja, hol van az új szigetünk – mosolygott, mire én olyan hangosan csaptam a homlokomra, hogy annál hangosabban soha senki nem fog.

-Te meg annyira esztelen vagy, hogy nem tudsz gondolkodni az ellenség fejével. Annyi könyvet olvastam, hogy már szinte kiszámíthatóak a következő lépések. Ilyennek tartom, hogy Hablaty elmegy Asztriddal Fogatlan után, ő visszahozza őket, mert mint tudjuk, mindig bajba keverednek, a Fényfúria úgyis követni fogja őket, Hablatynak majdnem sikerül a lány közelébe jutnia, mi megérkezünk, Mogor levadássza Fogatlanékat és magával viszi az egész sárkánysereget, Asztrid ösztönzőbeszédet tart Hablatynak, ő felbátorodva csatába száll, kiengedjük a sárkányokat, akik segítséget hoznak, Mogor megüli a Fényfúriát, Fogatlan Hablaty segítségével kiszabadul és együtt utánamennek, Hablaty feláldozza magát Fogatlanért, hogy a Fényfúria megmentse őt és Mogor ne tudja irányítani, végül a lány visszamegy Hablatyért, akit visszahoz a lassított felvételű zuhanásból, hiszen az ellenség a lábába kapaszkodik, amit levetve megfosztja magától Mogor súlyát. Hablaty ráeszmél hogy el kell engednie Fogatlant így az összes sárkány elmegy Új-Hibbantról és a történet folytatódik – hadartam el dióhéjba az ötletemet.

-Ez szomorú történet – sírta el magát. – Nem értem, hogy tudsz te ilyeneket kitalálni – bőgött tovább.

-Én magam is író vagyok, simán beleélem magamat az ilyen helyzetekbe. És fogadjunk, hogy valami hasonló fog történni – néztem rá egy félmosoly keretében.

-Rendben. Ha nyersz, megkapod a fél hozományomat, amit jövendőbeli vőlegényemnek szánok. Viszont ha én nyerek, akkor enyém a sárkányod – mosolygott, és tudtam, hogy ha el is kell vesztenem a sárkányomat, az úgyse fog bekövetkezni.

*Nala szemszöge*

Végül valahogy sikerült elvinnem messze Halvért, így nem hallja, hogy majd mi történik a kunyhó-szerű lakunkban. Útközben egy csomó mindent összehadovásztam, hogy mit kéne fejleszteni, hogy kéne alakítani, gyakorlatilag felvázoltam egy képet a faluról, milyennek képzelem el.

-Egy óriási főtér, melynek közepén Pléhpofa szobra áll. És igen! A dokkok – mutattam lefele miközben irányítottam arra őt. – Tudod, szerintem azért majd lehetne nagyobb is, mint a másik szigeten volt, és hát… – de nem tudtam folytatni, mert hirtelen elkezdtem látni valamit, amit nyilván Halvér is észrevett.

-Jaj ne! – láttam Dyrát, amint hátranéz egy bébisárkányon, amit Kőfej vezet.

-Ne mond már, hogy vesztettem a fél hozományomat! – forgatta a szemeit.

-Pedig nagyon is úgy néz ki, hogy követnek minket. És nem is kevesen – ekkor kényszerültem arra, hogy megtudjam, merre néz és ekkor láttam meg Mogor seregét.

-Jaj ne! – ébredtem fel a látomásból.

-Mi történt? – kérdezte Halvér, mire aggódó szemeimet vetettem rá.

-Semmi jó – erre sóhajtottam, mert neki nem mondhatom el, hogy Hablatyék valójában nem visszamentek, hanem felkeresni a Titkos Világot. – Amit most mondok neked, nem szabad elmondanod senki másnak, még azt is el kellene felejtened, hogy egyáltalán mondtam, de… – majd mély levegőt vettem és elkezdtem neki ledarálni az egészet. – Hablatyék nem Mogorhoz mentek vissza, hanem felkutatják a Titkos Világot, hogy megtalálják Fogatlant, így Kőfejék valahogy kiszabadultak, és éppen erre tartanak, de Mogor serege a távolban követi őket.

-Tessék? – lepődött meg.

-Igen, én is ennyire meglepett vagyok, de tudd, hogy muszáj ezt elfelejtened, nem beszélhetsz erről másoknak, de ne aggódj, Melenával elintézzük.

-Amúgy valamit a dokkokról kezdtél el mondani – nézett rám és én mosolyogtam magamban, hogy tényleg komolyan veszi.

-Ja, igen. Hogy nagyobb helyet is lefedhetnénk, és akkor több hajó tudna egyszerre horgonyozni, így több kereskedő is maradhatna benn a szigeten.

-Nekem tetszik az ötlet. Gyorsan fel is jegyzem – kapta elő kis füzetét.

*Melena szemszöge*

Miután végig néztem a félkész emléket, valami megremegtette a földet.

-Ez mi volt? – kérdeztem az emlékőrzőket.

-Valaki más is itt van vagy… – kezdte, de megakadt mondandója közepén.

-Vagy mi? Rosszabb? Jobb? Csak mondd már!

-Vagy ő az, aki bent van – mondta rettegő hangon.

-Ezt hogy érted? – kérdeztem visszafolytott lélegzettel.

-Ha álmodik, gyakorlatilag ő is Memórialopó, ahogy mindenki más is. Jobb, ha most elmész, mert nem akarod megtudni, mi történik, ha a gazda találkozik a Memórialopóval – lökdösött, mire megláttam Hilda belső mását.

-De hisz ismerjük egymást – ellenkeztem.

-A valóságban igen, de ez nem az. Most menj, mielőtt kitörne egy emlékháború – lökdösött tovább a szakadék felé.

-És miért löksz a szakadék felé? – kérdeztem egyre gyorsuló szívveréssel.

-Mert itt úgy juthatsz ki, hogy ő ezt észre sem veszi, viszont a valóságban pár karcolás lesz rajtad, többnyire a karodon amit semmi és senki nem tud meggyógyítani. Háromra löklek – szólt, majd kezdett számolni. – Egy.

-Kettő – folytattam.

-Három! – majd lökött és én sikítva estem a földre. Sokat lihegtem és szerencsére nem jött senki sem. Végig néztem magamon, mennyi sérülést szedtem össze. A kezem tele volt apró karcolásokkal, az arcomon volt egy horzsolás a homlokomnál. A lábam fullig volt egy csomó horzsolással, karcolással és vágással. A mellkasomon is volt egy sáv. Majd ezek után Nala rontott be.

-Segítened… veled meg mi történt? – nézett sérült testemre, majd automatikusan jött meggyógyítani, de én ellöktem.

-Ezeket nem tudod – néztem rá. – Amúgy mit akartál mondani? – tértem vissza a tárgyra.

-Ja, láttam valamit, amit nem szabadott volna elmondanom Halvérnek és arra kérnélek, hogy töröld már ki, mert félek, ez nagyot kavar majd valamiben.

-Persze. Gyere, és megnézzük, mit tehetek – majd bevittem Halvér emlékeibe.

-Wow! Szóval te mindig ezt látod, amikor valaki fejében vagy? – ámult el.

-Igen. Akkor menjünk, keressük meg azt az emléket – szóltam, majd elindultunk előre. Majd hirtelen rábukkantunk. – Most ki kell, hogy dobjalak, mert akkor te is kirepülsz velem együtt, és egyikünk sem szeretne elveszíteni végtagot – mondtam, és elengedtem a kezét. – Rendben van, akkor törjük gyorsan be – becsuktam a szememet és egy gyors ütést végeztem, amitől hirtelen kiestem, de fekete volt minden, így nem emlékszem sokra.

*Hikari szemszöge*

Hirtelen egy sikítás hallottam, de hirtelen mintha elvesztettem volna Futó képességemet és a lábaim a földhöz ragadtak volna, nem tudtam mozogni. Rendes tempómban kezdtem el futni a lakájunk felé. Nala gyorsabb volt nálam és észrevettem, ahogy Melena mellette fekszik, sok sebe volt és Nala térdepelt és könnyek hulltak a szeméből.

-Remélem nem súlyos – szipogott.

-Mi történt? – kérdeztem, miközben odacsusszantam mellé.

-Azt hiszem, az én hibám. Megkértem, hogy töröljön egy emléket, de az kicsapta őt és azóta itt fekszik – felelte.

-És miért nem gyógyítottad meg a sebeit? – néztem a horzsolásokra.

-Hidd, el én megtettem, amit tudtam, de igaza volt. Ezek a sebek nem gyógyulnak meg még a képességemtől sem. Amit a gömb összetörése okozott, az egyszerű, de akárhogy próbálkoztam a többivel, nem akartak beforrni.

-És te tudod, mitől van ez? – kérdeztem tőle.

-Nem – csukta be a szemét, de hirtelen felemelte a fejét. – De megnézhetjük a múltjában – majd bevitt az ő szemszögébe.

-És miért löksz a szakadék felé? – kérdezte Melena valami lénytől.

-Mert itt úgy juthatsz ki, hogy ő ezt észre sem veszi, viszont a valóságban pár karcolás lesz rajtad, többnyire a karodon amit semmi és senki nem tud meggyógyítani. Háromra löklek – szólt, majd kezdett számolni. – Egy.

-Kettő – folytatta Melena.

-Három! – majd lelökte és sikítva esett a földre. Sokat lihegett és nem jött senki sem. Azt nézegettük Nalával, mennyi sebet szedett össze A keze tele volt apró karcolásokkal, az arcán volt egy horzsolás a homlokánál. A lába fullig volt egy csomó horzsolással, karcolással és vágással. A mellkasán is volt egy sáv.

-Ennyit tudtam mutatni. Sajnálom – szólalt meg.

-Semmi gond. Már ez is több a semminél – mosolyogtam rá. – Szerintem ezen elindulatunk valahogy.

-Igaz. Gyere – állt fel. – Rakjuk az ágyra őt is – nyújtotta a kezét. Majd munkához láttunk, hogy megtegyünk mindent annak érdekében, hogy megfejtsük a rejtélyeket. Közben elmesélte, hogy látta Mogor seregét közeledni, így arra is kezdünk tervezni.

*Hablaty szemszöge*

Már órák óta repülünk Asztriddal, de nem jártunk eddig sikerrel.

-Mo-most meg hova megy? – kérdeztem, amikor hirtelen irányt váltott.

-Biztos követ valamit. Igaz kislány? – majd hirtelen bukórepülésbe mentünk tovább.

-Itt nincs semmi, csak mindenfelé a végtelen… – akadt meg mondandóm, amikor megláttunk egy fehér ködformát a víz fölött. Amint közelebb értünk, észrevettük, hogy ez egy vízesés. Körberepültük a felét, mire képesek voltunk megszólalni. – Egy nagy vízesés…

-A világ pereménél – fejezte be mondatomat Asztrid, de nem tudtunk tovább szólni, mert Viharbogár berepült a mélyébe, mire mindketten felsikoltottunk. – Viharbogár! – visszhangzott a hangja.

Ami odabent volt, az több volt, mint látványos, az a valóságos elképzelhetetlen volt. A vizet algák színezték, minden kristály ragyogott és Viharbogár pikkelyei is káprázatos neonfényekkel világítottak.

-Azta!

-Nézd! – mutattam előre, mire a világ mintha egyre mélyebb lett volna. Sárkánytojások mellett repültünk, együtt szárnyaltunk kis tűzférgekkel, akik mint valami aranyesőként repkedtek mellettünk.

-Nahát!

-Hűha! – ámultunk mindketten, majd mélyebbre ereszkedtünk. A világ is megváltozott és olyanok voltak, mint valami óriás gombák. Rengeteg sárkányt láttunk, többek között egzotikus Tájfumerángokat, ritka Esőszelőket és rengeteg különféle fajtát az ismertebb sárkányokból is. Majd hirtelen elfordultunk, hogy találjunk egy megfelelő rejtekhelyet a megfigyelésre. Leszálltunk, majd elindultunk beljebb. – Hát valóban létezik! – mosolyogtam, ahogy mentünk előre. Egy kör alakú teremhez értünk, melynek közepén egy óriási kristály volt, körbe minden sárkány helyet foglalt, majd feljebb nézve megláttam. – Fogatlan! – csodálkoztam el, miközben felemelkedtem, de Asztrid visszahúzott.

-Shh! Elijeszted őket! – így csak nézhettem, ahogy a Fényfúriával repked körbe, majd leszállnak a kristályon. Ahogy kitárta szárnyait, olyan volt, mint egy uralkodó. Üvöltésére minden sárkány meghajolt előtte. – Na, ilyen egy király! – tisztázta a tényt. Hirtelen valami furcsát éreztem legbelül, amit nem szerettem volna. Fogatlant együtt látni a barátnőjével valahogy széttörte a szívemet apró darabokra, hogy talán soha nem láthatom viszont őt. Asztrid próbált támogatni, ez hallatszott a gondolataiból is.

-Jobb, ha megyünk – szóltam, majd megindultunk volna vissza Viharbogár felé, ha egy Robajló nem állta volna utunkat

-Jaj ne! – szólaltunk fel egyszerre. Hirtelen már a szikla szélén álltunk, ahogy a sárkány egyre közeledett felénk.

Emberek a sárkányok otthonában! – kiáltotta, mire próbáltam megnyugtatni, de nem jött össze, és felfigyeltem, hogy minden más sárkány is erre figyelt.

-Viharbogár! – kiáltott sárkányért Asztrid, majd elkezdünk lecsúszni egy alsóbb szintre, de a sárkány így is követett. Feltűnt, hogy Fogatlan felénk tart és visszatartja a többi sárkányt a támadástól. A Robajló majdnem elkapott, de szerencsére nem csak egy sárkány üldözött minket. Várjunk, hívhatjuk ezt szerencsének? Kiáltoztunk félelmünkben, mert nem tudtuk, meddig fogunk még csúszni. Hirtelen talajt éreztem a lábam alatt, és elgurultam a karmok elől – Gyere! Fuss! – szólt rám Asztrid, mire elkezdtünk futni a kijárat irányába. Majd ugrottunk és elkapott minket egy mancs. Örültem, hogy Fogatlan volt az, de annak már nem tudtam örülni, hogy el kellett szakítanunk őt a Fényfúriától.

-Ne haragudj, Pajti, én csak… – kértem tőle bocsánatot, de nem tudtam befejezni a mondatot.

-Itt maradsz! – ordított a többi sárkányra. Az egész utat megpróbáltam száraz szemmel túlélni, ahogy arra emlékeztem, ahogy apa egy éjszaka nem aludt és sírt a kandalló tüzét piszkálva, míg én egy pohár vízért mentem le. Azt kérdeztem tőle, hogy lesz-e új anyukám, de ő azt felelte, hogy az én anyukám volt számára az egyetlen, és nem szeretne másikat. Azt is megemlítette, hogy a szerelem a legnagyobb ajándék, amit valakitől kaphatunk.

21. rész: Balul sült este

Lehet, hogy sokat kellett várni erre a viszonylag rövid részre, de egyre több dolog fűzi össze az eseményeket, és lassan kész lesz az egész. Ráadásul még vannak változtatások, szóval ja. Lehet, hogy egy-egy szó átírásra került korábban, de ez már csak részlet kérdése. Na, itt is van a rész

-És most itt tartunk – fejeztem be a történetet olyan két-három óra múlva.

-Tehát azt mondod, hogy ez a viszály mindig is fenn volt, csak sokan nem is tudnak róla? – kérdezte Atali.

-Pontosan. Most, hogy visszatért, mindent és mindenkit fenyeget a veszélye, hogy megsérül ebben a csatában – válaszoltam.

-Mi Freya istennőt szolgáljuk, és még sosem hallottunk olyan istennőről, hogy Xena – tette hozzá Minden.

-Tudom, hogy ez sok egyszerre, de ő az, aki létrehozta ezt a világot. Ő teremtette meg Hibbant-szigetet, és félig az ő hibája, hogy ez a viszály kirobbant. De sok szerepet játszottak benne az asgardi istenek is – meséltem. Majd megint elkezdtem képeket látni.

A csapat éppen Mogor rejtekhelye felé tartott, Hablaty Asztrid mögött ült, majd leugrott. A többiek is vele együtt szálltak le a szigetre. Mindenki megbújt a sziklák mögött, várták a tervet, amibe Takonypóc kezdett bele.

-Oké. Váljunk szét, úgy nem kapnak el - suttogta, amit nem igazán hallott senki sem.

-Arra gondoltam, hogy váljunk szét – ismételte Eret. – Csak úgy.

-Jók az ösztöneid – helyeselt rá Valka, mire mindenki másfelé vette útját.

-Mi van itt? – kezdett beleőrülni Takonypóc.

Az egész helyet Halálmarkok őrizték, így Asztrid dobálással terelte el a figyelmüket. Egyeseknek sikerült elrejtőzniük, másoknak épphogy. Hablaty addig elkezdett egy csigalépcsőn felrohanni, majd felérve kardját gyújtotta, hogy lásson valamit. Ekkor vette észre Mogor asztalát, ahol a férfinak hűlt helyét találta. Majd egy láncrántás hallatszódott, és az egész helyet láncok vették körül, felül, és minden oldalról. Így került Hablaty szeme elé Mogor a láncoszlop másik oldaláról.

-Hol a sárkányod, amikor kéne, hm, főnök? – gúnyolódott. – Biztos elfeledkezett rólad! – nevetett. – A vadászat első szabálya: Válaszd le a zsákmányt a csapatáról – oktatta. – Te éppen most vontad ki magadat ebből az egyenletből!

-Miért csinálod ezt? – tette fel a kérdést Hablaty, amire szerintem már tudta is a választ.

-Ez komoly? Nem hittem, hogy érdekel – lepődött meg. – Én nem voltam olyan fiú, mint te, mert mikor találtam egy Éjfúriát, én megöltem őt álmában – hangsúlyozott és mutogatott. – Ez az egyszerű, bátor cselekedet hőssé tett a falumban – mesélt tovább. – Szóval úgy döntöttem, megölöm mindet, ami a világon van, és valódi békét hozok az összes embernek. De aztán jöttél te – váltott témát. – És azt prédikáltad, hogy a sárkányok többek holmi tolvajoknál vagy gyilkosoknál. Pszty! – mutogatott tovább. – Na, ennek vetek most véget! És veled kezdem – mutatott rá.

-Neked is vannak sárkányaid! – próbálta meggyőzni, amire csak nevetett.

-Ezek? Ezek sárkányölők. A saját mérgükkel teszem őket a szolgáimmá. Még a te drágalátos alfád sem bírna el ezekkel. Ők engem szolgálnak és csak engem. Engedd meg, hogy megmutassam – majd fütyült egyet és mindent beborított a sav, amit a sárkányok spricceltek rájuk.

-Fedezékbe! – kiáltott Hablaty, majd a képsor véget ért.

Zihálva néztem Ataliékra, akiknek fogalmuk sem volt, hogy mi történt.

-Hablatyék bajban vannak – mondtam nekik. Majd felálltam, de amint megtettem, mintha a lábaim nem akartak volna engedelmeskedni, így majdnem a padlón kötöttem ki, ha nincsenek a többiek.

-Még nem vagy rendben. A villám, ami beléd csapott, nem véletlen csapott beléd. Éjfúriaként találtunk rád. Már sok könyvet olvastam életemben, és azok között ott van az egy, ami az Éjfúriákról szól. Maximum két-három példányban létezik, de sikerült hozzájutnom az egyikhez – és most el fogja mesélni mit olvasott, amit nem is igazán bánok. – Minden Éjfúria rendelkezik a villámlás képességével, hiszen ahogy a viking könyvek írják a villám ivadéka. Plusz mínusz pár szó. Ezzel a tudással az Éjfúriák birtokolják a láthatatlanság képességét, amit rajtuk kívül csak az Fényfúriák és a Szárnyváltók tudnak megtenni. De szeretném megkérdezni, hogy milyen volt? Sajnos mi nem tudunk beszélgetni a sárkányokkal, de te magad is egy vagy, így el tudnád nekünk mesélni? – érdeklődött a történtekről.

-Ö.. Persze. Ez az egész amúgy teljesen véletlenül történt. Egy viharba keveredtem, majd belém csapott a villám, valami elkezdte kaparni a torkomat, kilőttem egy plazmabombát, láthatatlan lettem, ami nem tartott sok ideig, és ettől legyengültem, majdnem becsapódtam a vízbe de összeszedtem magamat és idáig repültem – meséltem.

-Értem – mondta, majd valamiféle gondolkodóarcot vágott. – „Legyengítette őt ide az út, nem engedhetjük útnak, de ha Hablatyék tényleg bajban vannak, akkor muszáj lenne cselekedni. Az erőleves!” – milyen erőleves? – Elengedünk, de előbb erőre kell kapnod. Ezt használjuk az összes beteg sárkányunknak, szerintem nálad is be fog válni – majd kiment pár másik nővel, és visszatért pár perccel később egy tál levessel. – Tessék. Edd meg – rakott bele egy kanalat is, majd mint kiderült ez a korai húsleves volt hús nélkül és rengeteg más zöldséggel és ízesítővel. Azt hiszem el kellene kérnem a receptet. Ekkor éreztem, valami csípi a szemem, de nem mertem becsukni, mire mindenki elmosolyodott. – Sikerült – mondta, majd feltápászkodtam az ágyból és meglepően nem estem össze. Rájuk mosolyogtam.

-Köszönöm – erre bólintott Atali, majd átváltoztam és elrepültem Mogor főhadiszállásának irányába. A hely tényleg tűzben állt, és láttam, ahogy Felhőugró a rácsot próbálja addig emelni, amíg a srácok ki nem jutnak. – Kell segítség? – kérdeztem Valkát.

-Hablaty még benn van – több sem kellett nekem, azonnal beugrottam a résen, majd elindultam Hablaty felé, aki előtt leszakadt az út.

-Ugorj! – kiáltottam oda neki, aki egy kis habozás után megtette, mire kértem. Szerencsére sikerült elkapnom, mielőtt a Halálmarkok tehették volna.

-Ez közel volt – mondta belém kapaszkodva, miközben én húztam felfelé. Viszont észre vettem, hogy valamit bámult rajtam. – Te vele voltál? – kérdezte, és én értettem, hogy Mogorról volt szó.

-Nem beszélhetnénk ezt meg, miután kimentünk? – kérdeztem, mire szememben kezdtek gyűlni a könnyek. Elindultunk kifele, de minden harmadik fogásnál megcsúszott a kezem az izzadságtól. Szerencsére Valkáék egész sokáig tudták még tartani. Majd mikor az utolsót léptem volna, kicsúszott a föld a lábam alól, de Asztrid és Hablaty egyszerre nyúlt értem. A szívem hevesen vert, a gyülemlő könnyek kicsúsztak, majd miután kijutottam, a ketrecet ledobták, ami a Halálmarkokra esett. Ezután Halhús barátja lerombolta az egyik tornyot, mert Halvérnek, mindenhova vinnie kell őt. Utána elindultunk, s útközben egy szót sem tudtam szólni, többnyire csak bólingattam. Hablaty meg szidta a fejemet, hogy mit képzeltem összeállni ilyen alakkal, mint Mogor, hogy hogyan volt merszem olyat tenni, amit tettem. Éreztem, ahogy próbálkozik bejutni a fejembe, de felhúztam egy falat, amin nem tudott áthatolni. Majd az emlékeimmel próbálkozott, de ugyanabba a falba ütközött. Én ott ültem Valka mögött, és azt néztem néha már szaporodó lélegzettel, hogyan váltakoznak a szürke felhők, szinte már szédültem a sok kizárás miatt. Végül tényleg leestem volna, de Takonypóc odarepült mellém és megfogott.

-Te vadállat! Ember, nézd mit tettél! Nem látod milyen sápadt? És ez miattad van! – ordított rá Hablatyra, mire én is szaporábban vettem a levegőt. Majd Valka átsegített Takonypóchoz, hogy vele repüljek tovább. Továbbra is a felhők nézegetését folytattam, majd a szemem lecsukódott a mai nap fáradtságaitól, nem számít, mennyit pihentem a Szárnynővéreknél.

*Melena szemszöge*

Észre vettem, ahogy Hilda már nincs ébren, és abból, amit eddig levettem Hablaty viselkedéséből, pont most akar belenézni a fejébe.

-Álmaidban, Haddock! – kiáltottam rá, mire megrezzent Asztrid mögött és rám nézett. – Csak rajtam keresztül! – szóltam neki, mire a többi nem értette, de a lényeg, hogy ő igen.

-Csak próbálj megállítani! – kiabált vissza, erre több sem kellett, összetörtem a szándékát tartalmazó gömböt minden erőmből, és az annyira erősen visszalökött, hogy majdnem kiestem a nyeregből. Utána csak a fejét rázta, próbált rájönni, mit akart tenni, de én sunyin mosolyogtam, hogy úgyse fogja megtudni, bármilyen erősen is próbálkozik. Ezután arra lettem figyelmes, hogy ahogy összetörtem az üveget, a tenyerem elkezdett vérezni. Ekkor Nala jött oda mellém és kezét a tenyerem felé téve meggyógyította azt, mire rámosolyogtam.

-Köszönöm – mondtam, válaszul csak egy bólintást kaptam. Az út többnyire csendben telt egészen a szigetig. Ott aztán minden összeesett. Kiderült, hogy Kőfej és Dyra ott maradt, Hablaty abban próbált reménykedni, hogy Fogatlan visszatér, de páran cáfolták. Időt kért, de csak a fejét ráncigálta.

-Nala! – szóltam – Vigyél a jelenébe – kértem, bólintva az illetőre, mire ő megragadta a vállamat és máris Hablaty helyében láttam.

„Tudtam, hogy nem szabadott volna elengednem. Mégis mit képzeltem. Most Hilda is miattam szív, Dyra és Kőfej meg ott maradt Mogornál, és ez az egész az én saram. És ha most nem mentünk volna oda, akkor talán ez az egész meg sem történt volna. Ahh! Miért nekem kell mindig hibáznom? Nem értem, apa hogy tudta ezt egyedül csinálni. De ha egyszerűen nem megy nekem? Hiszen apa is folyton ezt mutatta, megtanított rá, erre én mindent elszúrok!” Majd hirtelen Viharbogár reppent elé Asztriddal a hátán.

-Szállj fel! – nyújtotta a kezét.

-Mi? – ez volt az első reakciója.

-Megyünk Fogatlanért.

-Tényleg? – majd belekapaszkodott a kezébe és felpattant. Ezután aki ott volt, felfigyeltek Viharbogár morajára. – Mindenki maradjon itt! – kezdte. – Vissza fogjuk hozni Kőfejt és Dyrát. Ne féljetek – hogy azt a hazudós szentjit, erre nem számítottam.

-Phf! Félni? – horkantott fel Fafej. – Én inkább azt féltem, aki most Kőfejjel van – nevetett.

Majd véget vetett Nala a látomásnak.

-Nos? Mi volt ilyen fontos? – kérdezte.

-Hát… Kezdem inkább a legelejétől. Hablaty nagyon dühös volt Hildára, amiért Mogorral szövetkezett, visszaúton pedig folyton az emlékeit akarta, meg a fejébe akart látni. És miután ő elaludt, Hablaty újra próbálkozott volna, de én széttörtem az egyik üveggömböt, amiben az volt, hogy mit szándékozik tenni. És ezért volt véres a tenyerem és estem majdnem leestem Viharról.

-Amúgy fura – mondta.

-Fura mi? – meredtem rá.

-Hogy még csak egyszer mondtad, hogy mi a sárkányod neve.

-Amúgy igaz. Hát nem sokat ülünk sárkányháton…

-Oké, és most a tubicáink elmentek és Hilda nincs éppen a toppon. Ráadásul Dyra is ott maradt Mogor kezei között – vázolta a helyzetet.

-Nem állunk túl fényesen – hajtottam le a fejem. – Amúgy tényleg! – kaptam fel hirtelen. – Hol van Hilda?

-Ne aggódjatok, Takonypóc elvitte őt a kunyhóba – szólalt meg Halvér.

-Halvér! Jaj de jó, hogy jöttél! Muszáj lesz megvitatnunk pár dolgot, mondjuk, hogy ezután mi lesz a szigeten – vitte el Nala. Majd visszakacsintott rám, és én tudtam, hogy mit kell tenni.

20. rész: A múlt darabjai

Kellemes karácsonyt mindenkinek, és boldog új évet! És íme a rész:

*Írói szemszög*

Az éj leszállt Új-Hibbantra. Viszont nem mindenki hajtotta álomra a fejét azonnal. A Fúrialányok azzal voltak elfoglalva, hogy tervüket rendesen kidolgozzák. Így hát ők inkább a pusztásabb területen vertek sátrat.

-És ennek most mi értelme? – kérdezte Helena.

-Ne aggódj, Hilda mindent rendesen eltervezett – biztatta őket az ezer éves Fúria.

-Könnyű mondani – forgatta a szemeit Nala.

-De amúgy nem is mesélted el, milyen is volt ezer éve ott harcolni – állította Melena.

-Ha lenne köztetek egy Memórialopó, akkor könnyebben menne – erre a többiek összemosolyogtak, majd Melenára néztek. – Most meg mi van? – kérdezte mit sem tudva.

*Én szemszögem*

Miután mind összegyűltünk Hibbanton, elmondtam nekik a terv részét, és mivel van egy kis előnyöm, mivel a tudtom nélkül Xena nekem adta a jövőbe látás képességét, így mindig egy lépéssel előrébb járhatok. Ekkor egy újabb kép ugrott be.

A szigeten mindenki táncolt és ünnepelt egy óriási tűzrakás körül. Majd elkezdték dobálni Hablatyot, ami elég viccesen nézett ki, és kiáltozták: „A főnökre!”

-Jól van! Elég lesz! Srácok, kezdek rosszul lenni – mondta, majd végül lerakták, és kiböfögte magából a dobálást, miközben Bélhangos feléje tartott.

-Azt hittem elment a maradék eszed, de ez a hely nem is olyan rossz – mondta a kovács, miközben Hablatyot szorongatta.

-Én ezt csak átmeneti megoldásnak szántam – dünnyögte az orra alatt.

-Mindenki egyet ért! – állt fel Eret is. – Egybehangzó vélemény, hogy ez jobb hely, mint a régi. Szép volt, főnök – ezt Hablaty csak egy kínos nevetéssel reagálta le.

-És ha letört a farok? És ha Mogor elkapta? És ha szüksége van rám? – aggódott, amire rájöttem miért volt oka egy pár másodperc gondolkodási idő után. Ez azt jelentette, hogy elengedte Fogatlant a Fényfúria után.

-Nyugodj már meg! Biztos jól elvan, mint a sör a hordóban – próbált kissé lejjebb venni a srác feszültségéből, de ez az akció nem sok sikerrel járt.

-Honnan tudjam? – akadékoskodott tovább. – A lány sosem jön ide. És ha mégis, akkor máris elsüvít! – kalimpált a kezeivel. – Azt mondom, honnan tudnánk, hogy tényleg illik hozzánk?

-Hozzánk? – értetlenkedett Bélhangos.

-Érted, hogy mondom. Olyan vad és szeszélyes. Jól van, kimondom. Én nem bízom benne – ezen elnevette magát Bélhangos és én is mosolyogtam.

-Nem minden sárkány hallgat rád. Egy nap el kell engedned Fogatlant a szoknyád mellől, és hagynod kell, hogy szárnyaljon – próbálta a jövő felé terelni a témát az öreg. – Erről az ugrik be, amikor Pléhpofával beszéltünk rólad – kuncogott fel, felidézve magában az emléket. De sajnos még a történetet sem tudta elkezdeni, mert Hammanók tucatjai bukkantak fel mellette, amire felkiáltott. – Hát ezek meg honnan jönnek? – kérdezte reszketve, majd bebújt egy fa mögé.

-Kik? – kérdezte Hablaty, mit sem tudva az alanyokról. Ekkor a fa mögül Bélhangos kimutatott a már semmi helyére.

-Azok a nyamvadt Hammanók. Esküszöm, gyorsabban szaporodnak, mint a nyulak – aggályoskodott. – Azt hiszem, meg akarnak enni – súgta oda a főnöknek. – Már bebizonyosodott, hogy fincsi vagyok – emelte fel lábát és kezét, célozva azokra. Ekkor a semmiből hirtelen előugrott Fafej, gondolom oktatóórát adni, milyen egy tökéletes apa. Erre nem is nagyon figyeltem oda, ezért rögtön észrevettem a sziget felé közeledő sárkányt és lovasát. Vajon Valka mikor ment el? Hablaty azonnal rohant is hozzá.

-Anya! Megsérültél? Mi történt veled? – tette fel aggódó kérdéseit.

-Nem tudom hogy, de Mogor követ minket.

-Áá! Ez mind a nyamvadt Hammanók miatt van! – imádom, ahogy Bélhangos mindent rájuk fog.

-Van vagy száz hajója, talán még több. És van elég ketrece az összes sárkányunkhoz – erre Hablaty akkorát fújtatott, hogy abból nem lehetett kikövetkeztetni, hogy most ideges, vagy aggódik.

-Ha Mogor idevezeti őket, őt kell kivonnunk az egyenletből – kezdett bele tervébe.

-Ööö. És mégis hogy csináljuk ezt? – nézett bambán Fa.

-Odamegyünk és elfogjuk – jelentette ki határozottan Hablaty.

-Elfogjuk? – kérdezte vissza Bélhangos.

-Én megyek, ki jön? – ordította Fafej, ami után síri csend következett. Majd a srácok és Valka elkezdtek beöltözni, majd elindultak.

Ekkor ért véget ez a látomás is.

-Mondd, kedves! Mit láttál? – szólt egy hang.

-Tessék? – fordultam meg, és akkor vettem észre Mogort mögöttem.

-Jaj, bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni, csak észrevettem, hogy a szemed elszürkült – na ezt kapd ki Xena. Nagyon szépen köszönöm.

-És? – kérdeztem, mit sem tudva arról, hogy ő is ismerné a Kivetetteket.

-Csak egy személynek van ilyen képessége. Egy Kivetettnek. Azon belül is, egy Időtlennek – erre egy furcsa grimaszt vágtam az arcomra, többnyire a homlokomat ráncoltam és a számát húztam félre.

-Nem értem, miről beszélsz – hárítottam.

-Szerinted én már nem találkoztam Kivetettekkel? Akikkel a ketreceknél beszélték, ők is azok voltak – mondta.

-Voltak? Most már nem azok? – tettettem az értetlent.

-Egy fegyverrel elvettem tőlük a képességeiket, majd bezártam azokat egy palackba. Most mondd meg szépen, te is egy vagy a sok közül? – hajolt egyre közelebb.

-Miért lennék? Egyszer megvakultam, azóta visszatér a hatása, mert ebből nem lehet teljesen kigyógyulni – jöttem fel.

-Értem. De akkor mégis miért jelez a kés, amivel kiszedtem belőlük a mágiát, hogy te is egy vagy közülük – ekkor elkezdtem zihálni és a kezében lévő tőrre néztem, amin volt egy kék kristály, ami egyre fényesebben ragyogott, ahogy egyre közelebb hozta hozzám. Ekkor jobb ötlet híján láthatatlanná váltam, majd sárkányként elrepültem nyugatra, minden nyomot eltűntetve magam mögött. Holnap Hablatyék le fogják rohanni Mogor épületét, amiből szerintem semmi jó nem fog kisülni. És gondolom holnap reggel ereszti útjára Fogatlant is.

Egy fél óra hosszú repülés után végre láttam a sziget körvonalait, láttam pár égő fáklyát, és a sziget keleti partján két alakot mozogni. Majd mikor közelebb értem, láttam, hogy az a két alak Fogatlan és újdonsült barátnője. Majd észrevettem Hablatyot is a bokrok és gallyak mögött. Mutogatott, amiket Fogatlan próbált utánozni, több-kevesebb sikerrel. Szerintem cuki volt és aranyos.

Majd aztán a lány már megunta a játszadozást, és inkább fellógatta magát egy fára, hogy pihenjen, amit Fogatlan megzavart. Majd Hablatyra egy pillantást sem vetett, így a saját módján elkezdett rajzolni. Párszor rá kellett pislogjak, hogy most komolyan azt látom, vagy csak hallucinálok már a sok repüléstől, ugyanis a Fényfúriát rajzolta homokba, és szemkápráztató módon.

Egyszer csak a Fényfúria észrevette Hablatyot, ami menekvésre késztette. Fogatlan próbált utána menni, de fél farokszárnnyal nem sokra ment. Ekkor néztem, ahogy Hablaty visszasétál gondolkodó arcával. Gondolom most megy készíteni neki egy automatikus farokszárnyat, mint pár éve.

Majd elhatároztam, hogy visszafordulok és megkeresem azt a Kiarát, aki megmenekült attól, hogy elkapják a többi Fúriával. Így visszarepültem délre. Észre sem vettem, hogy meddig repültem, mert lassan két órája voltam úton, mivel már elkezdett pirkadni. De ez nem azt jelenti, hogy vissza kellett fordulnom. Pont láttam egy szigetet a közelben, amin épületek voltak. Nyilván az lehet az lehet az a sziget. Egyetlen egy kunyhóban volt világítás, feltételezem ott van Kiara is.

Visszaváltoztam, majd bekopogtam. Nem érkezett válasz, kopogtam még egyszer, s hirtelen egy kés hegyét éreztem az oldalamhoz szorítva.

-Hogy menekültél meg? – kérdezte egy hang.

-Azt hiszed, hogy én ő vagyok, mert teljesen ugyanúgy nézünk ki, de biztosíthatlak, hogy én nem vagyok ő – próbáltam védekezni.

-És mégis honnan tudsz róla? Csak te lehetsz az! – mondta, miközben a kés egyre közelebb került a beszúródás helyzetéhez.

-Egyedül jöttem, magamtól és a múltról szeretnék érdeklődni – csuktam be a szemem, várva mikor fogja belém döfni.

-Jól van, hiszek neked – mondta, majd elengedte a kést. Ezután megfordultam, hogy lássak egy kapucnis lányt, aki azonnal levetette azt. – Kiara vagyok. Üdvözöllek a Fúriák szigetén – mosolygott rám.

-Örvendek. Lehet, hogy furán fog hangzani, de a nevem Hilda, és ez alapján kérlek, ne ítélj el – mondtam, kissé félve a reakciójától.

„Hiszen megmondta. Hogy is lehettem ilyen vak?” – hallottam a gondolatait. – Nem foglak, nyugi – mosolygott, majd megint hallottam a gondolatát. „Mi a fenéért bízok meg benne? Évekig nem látogatott senki sem, mégis jól elvagyok. Errefel jön Hilda tökéletes hasonmása és tönkre teszi a már amúgy is szörnyű napomat. Ez kezd egyre jobb és jobb lenni” – mormolta magában, mire én próbáltam nem grimaszolni. – Érző vagy, mi?

-Ho-hogy tessék? – reagáltam gyorsan a váratlan kérdésre.

-Azt kérdeztem, hogy te Érző vagy? Tudod, a legerősebb Kivetett. Feltéve ha hallottál róluk – tette fel újra kérdését.

-Nos, hát…

„Hezitál, ez nem túl jó jel, ne akadj ki, nem lesz semmi gond, ha azt mondja igen, vagy mégis, mert ezt is hallja, meg az összes többi gondolatomat, így elég kínos lehet, de remélem nemet mond, mert akkor megkönnyebbülhetek, mert ebből az egészből semmit sem hall” – öngondológja után mosolyogni próbált, ami többé-kevésbé sikerült is neki.

-Lehet? Mármint az alapján, amit most gondoltál, nem hiszem, hogy aggódnod kellene. Amúgy nem is értem, miért kavar fel ez ennyire – néztem félrefordított fejjel. Majd egy nagy levegőt vett, megnyugodott és elkezdett mesélni. Mindenről. Elmondott mindent, amit tudnom kellett a múltról. Közben elsétálgattunk a környéken.

-És aztán bumm! Minden rendbe jött egy szemvillanás alatt – fejezte be, vagyis vélte befejezni történetét.

-Ez király. És te csak láttad. Nem voltál részese, igaz? – kérdeztem, mire lehajtott fejjel válaszolt.

-Igen. Sajnos.

-És szerintem pont emiatt tört ki újra a viszály – állítottam.

-Hogy mi? Itt minden Fúria békében élt ezidáig. Ide még nem ért el a Fúriaviszály. Pedig hidd el, itt már minden Fúria megfordult – látszott szemében a félelem, ami egész testét átjárta. Ekkor lehet, hogy rádöbbentem valamire.

-Talán te vagy a kulcs! – jelentettem ki.

-Ezt meg mégis hogy érted? – nézett rám furán.

-Azt mondtad, hogy ide nem ért el a viszály. Lehet azért van ez, mert Te itt vagy, hogy megvédd a Fúriákat. Vagy valami békenagykövet vagy, amit a tudtod nélkül csinálsz. Nem tudom, de muszáj lesz kiderítenünk – támadt fel kalandvágyam.

-Én nem mehetek el innen – mondta aggódó arctekintettel.

-És miért nem? Bármely szigetet el lehet hagyni. Nem értelek – ráztam a fejem.

-Valami vagy valaki ideköt ehhez a helyhez, és sosem tudom emiatt elhagyni. Még ha hajóra is szállok, akkor is visszasodornak a hullámok. Fúriaként pedig a szél mindig ellenem van. Bármelyik Fúria elszállíthatna engemet, de még őket sem támogatja a szél. Valami vagy valaki itt akar engem tartani azóta, hogy megjöttem ide – mesélte, mialatt elmutogatta az egészet.

-Azt hiszem, tudom mi tart fogva – gondoltam bele. – Az ezer éves Fúriák azóta be vannak zárva egy tömlöcbe, amióta ide érkeztél. Szerintem ez lehet az oka annak, hogy te sem szabadulsz innen. Amúgy, neked van valami képességed, azon kívül, hogy Fúria vagy? – tettem fel a spontán kérdést, ami rég megfogalmazódott már bennem.

-Nem hiszem, hogy nekem van képességem. Lehet, hogy csak Fúria vagyok és nem Kivetett, mint ti – válaszolta szomorúan.

-Szerintem pedig igenis van képességed. Csak rá kell jönnünk, hogy mi az – néztem fel gondolkodva, vajon őt mivel áldotta meg a Fúrialét. – Viszont nekem most el kell mennem, mert még hosszú út áll előttem. Ne aggódj, még visszajövök – mondtam egy biztató mosoly keretében.

-Menj! Úgyis visszatérsz – mosolygott vissza. Ekkor átváltoztam és elrepültem vissza Új-Hibbant felé.

Az úton végig ellenem volt a szél, ráadásul a hullámok is egész magasra csaptak. Sok felhő volt az égen, esőfelhők is megbújtak köztük. Egészen addig hittem azt, hogy kibírom az utat, amíg egy villám belém nem csapott, de nem lett tőle semmi bajom. Egyedül csak a torkomat kaparta, így kilőttem egy plazmabombát magam elé és ettől láthatatlanná váltam. De ez nem tartott túl sokáig, és ettől kimerültem egy kicsit. Majdnem belezuhantam a vízbe, de végül sikerült összeszednem a maradék erőmet, így egy sziget erdő melletti területére csapódtam be. Fogalmam sem volt arról, hol voltam, csak rohamozó lépteket hallottam. Egyenesen felém tartottak. Annyi maradt még meg bennem, hogy megtorpantak előttem és már csak azt láttam, hogy a vezető előre lép felém. A többi mind homállyá lett.

Mikor felébredtem, már ember voltam és egy kunyhóban feküdtem és a plafon került velem szembe. Éles fény világított a szemembe, és testemen olyan sok súlyt éreztem, hogy azt hittem, liszteszsákokat raktak rám. Majd hangokat hallottam.

-Nézzétek! Felébredt! – szólt egy lágy női hang. Párat pislogtam, míg tisztán nem láttam.

-Ezt figyuzzátok! Világít a szeme! – kiáltott fel egy másik.

-De selymes hosszú haja van – mondta egy harmadik. Ekkor felpattantam, mire mindenki körülöttem hátrább ugrott ijedtében.

-Örülök, hogy ébren vagy – szólt egy ismerős hang. Fogalmam sem volt, hogy kié, amíg meg nem láttam őt.

-Atali? – kérdeztem bóbiskolva.

-Te lehet, hogy ismersz engem? – tette fel a kérdést.

-Nos, meglehet. Akkor a Szárnynővérek szigetén vagyok, igaz? – fogtam a fejem, ami még mindig fájt a becsapódástól.

-Igen. De te ezt mégis honnan tudod? – kérdezték páran vissza.

-Mert lehet, hogy már hallottam rólatok. Éppen Új-Hibbantra tartottam, amikor belefutottam egy viharba és ez a sziget volt a legközelebb. Nem szándékoztam becsapódni, csak így sikerült a landolás – kértem elnézést a történtekért.

-Azt mondtad Új-Hibbant? – nézett rám furán Atali.

-Ja, persze! Te még nem is tudod! Egy sárkányvadász éppen utánunk van, ezért el kellett hagynunk a szigetet, és találtunk is egy megfelelőt, amin mindenki úgy vélte, meg kellene telepednünk, de persze Hablaty nem így gondolja, mert ő meg szeretné találni a Titkos világot, ami őrület, hogy létezik, pedig érzem, hogy valós – hadartam el.

-És te miért nem vagy velük? – kérdezte a szobába lépve Minden.

-Ez egy nagyon, de nagyon hosszú történet – fújtam ki a levegőt.

-Rendben. Nekünk van időnk – mondták többen is. Ekkor hozzáláttam a történet elmeséléshez, amit hosszan nyújtottam vissza.

19. rész: Az ezer éves Fúria

Karácsony előtti héten kész lett a rész, és most pedig itt van, hogy ti is elolvassátok munkám gyümölcsét. Amúgy kellemes olvasást mindenkinek! És még a fejezet is elég hosszú lett.

*Hikari szemszöge*

Volt egy időszak, amikor még azt kívántam, bár ne Hilda vezetné a csapatot. Most viszont azt kívánom, bár itt lenne velünk. De amióta beszéltünk vele a könyvtárban, azóta nagyon zárkózott, és hogy fokozzam a helyzetet, el is tűnt. Egyedül annyit tudok, mint mindenki más, azt is a legtöbben Kristaltól hallottuk.

-Szerintetek milyen döntést hozott Hilda, hogy így eltűnt és még nem is szólt róla? – gondolkodott hangosan Kiara.

-Fogalmam sincs, viszont Kristal elmondása szerint délre tartott, de semmilyen nyomot nem hagyott maga után – válaszolta Elina.

-És ha kapcsolatba próbálnánk vele lépni? – vetette fel Dyra.

-Már biztos messze jár ahhoz – mondtam.

-És képes minket kirekeszteni is – rakta hozzá Nala. Hajnalban indulunk, és szinte még sehol sem tartunk pakolás terén. Majd hirtelen Hablaty rontott be a házba.

-Lányok! Hol van Hilda? – majd összenéztünk mindannyian tudva, hogy ő még semmit sem tud.

-Elment – válaszolt Melena.

*Én szemszögem*

Valójában nem azért mentem el, hogy a többieknek elmondjam a tervet, mikor-hol találkozunk, hanem túszokat kerestem. Mikor végül rájuk leltem, észrevettem, többségük Fúria volt.

-Ez lehetetlen – kaptam a számhoz, látva, mindegyik le volt láncolva lábánál, kezénél fogva. – Ti milyen Fúriák vagytok, hogy így be lettetek zárva? – kérdeztem.

-A nevem Salta, és hidd el, előbb-utóbb te is itt fogsz kikötni – hát, ez nem volt túl biztató.

-Ha rajtam múlik, ti mind kiszabadultok. Ígérem, nem hagylak cserben titeket.

-Honnan veszed? – jött egy újabb hang. Próbáltam a hang irányába nézni, de nem láttam semmit sem, így láthatatlanná váltam, majd megláttam egy nőt összekuporodva.

-Ezt hogy csinálod? Hogy válsz láthatatlanná? – kérdeztem tőle.

-Mi? Te látsz engem? – kérdezte meglepetten.

-Nos, igen. Végtére én is tudok láthatatlan lenni – feleltem.

-Hi-Hilda vagyok – mondta, mire az állam leesett.

-Mi-Mit mondtál? – rebesgettem szemeimet, mert nem hittem a füleimnek.

-A nevem. Hilda. Te? – úgy hiszem rájöttem mindenre.

-Szóval ti vagytok az ezeréves Fúriák? – tettem fel a kérdést dadogva. Erre mindenki, aki be volt zárva felállt és bámult engem.

-Ezt meg honnan tudod? – lepődtek meg.

-Mert én is Hilda vagyok – húztam el a számat egy apró mosolyra. – És te, Salta, hogy kerülsz ide? Mert te nem vagy ezeréves Fúria. Vagyis azok alapján, amit tudok – szegeztem a kérdést a velem szemben állónak.

-Segítettem volna nekik megszökni, de engem is elkaptak, és azóta itt tartanak minket. Kb. egy hónapja vagyok itt és azért jöttem hozzájuk, mert kerestem őket. A falunkban kitört a Fúriaviszály és gondoltam, ők képesek lennének megállítani. De ehelyett itt kötöttem ki – figyelemmel kísérve, amit mondott, és hogy mi történt még maradt egy kérdésem.

-És a többiek, ti mikor jutottatok ide?

-Hat éve. Vagy már hét? Évek óta nem számolom – szólt egy hang, ismereteim alapján Melena lehetett. – Hibbantról repültünk haza a saját szigetünkre, épp csak pár szigetnyire volt onnan délre. Viszont találkoztunk egy hajóval úton visszafele. Lőttek ránk, eltaláltak engem és Hikarit, a többiek pedig mentőakciót vetettek volna be, de sárkányok is voltak velük és a többieket is elkapták. Az egyedüli Fúria, aki kijutott innen az Kiara volt, mert követett minket. Láttam, ahogy tovább halad és gondolom segítséget kérni ment, viszont az sosem érkezett meg. Szerintem visszament a szigetünkre – fejezte be a történetet.

-Kiara a lány, aki csodált titeket, de ti nem engedtétek veletek csatázni. És pont emiatt tört ki megint a viszály. Ketté tört a virág közepe Hibbanton. Már nem működik rendesen. Nem tudjátok, miken mentem, vagyis mentünk keresztül, hogy idáig jussunk – ecseteltem, miközben próbáltam visszafogni könnyeimet.

-Elvesztettél valaki fontosat, igaz? – kérdezte Hilda, mire bólogattam, és egy könnycsepp elkezdett leperegni az arcomon. – Ne aggódj, ez minden vezetővel előfordul.

-A férjed, tudom – feleltem.

-Nehéz megválni azoktól, akik közel nőttek a szívünkhöz, akik miattunk halnak meg. És tudod, hogy nem tehetsz róla, mert ők döntöttek így – próbált mosolyogni, de nem jött össze neki sem.

-Amúgy meg – töröltem le kialakulni vágyó könnyeimet – hogyan éltek még? – mondtam ki a bennem már rég megfogalmazódott kérdést.

-A Fúriák halhatatlanok, betegségek és az öregedés nincs ránk hatással. Egyedül a Fúrialáz az, ami leverhet minket a lábunkról. Az egész a fejedben játszódik le, alszol, lázas vagy és próbálsz küzdeni. De eddig nem láttam senkit sem, aki belehalt volna. De ha sebződsz, akkor az emberi alakod lép életbe – ezután elgondolkodtam. Talán megkéne keresni azt a Kiarát is. Majd hirtelen elkezdtem valamiért zihálni, amit sem én, se senki körülöttem nem értett. Szemeimet szorítottam, fogaimat csikorgattam, valami a testemben rettenetesen szúrt, majd kinyitva a szememet már megint Xena folyosóján voltam.

-De jó, hogy végre megtaláltalak! – szólt és rohant felém. – Valamit tenned kell, mert nem sok idő van hátra, hogy bekövetkezzen a nagy csapás. Igyekezz, mert innen nem tudok segíteni neked – majd visszakerültem, de olyan váratlan volt, hogy a térdemre rogytam.

-Mi történt? – kérdezte Hilda. Egy mély levegővétel után felálltam, majd szóltam.

-Xena.

-Na, még ilyet! Veled beszél, minket pedig faképnél hagyott! Sokszor mi oldottuk meg egyedül a problémát – akadékoskodott Hikari.

-Nem az ő hibája – szólt Hilda. – Sokkal inkább az enyém.

-Ezt hogy érted? – kérdezte Melena.

-Úgy, hogy… Én mondtam neki, hogy csakis és kizárólag nekem üzenjen, elhitetve veletek, hogy ő nem törődik velünk – ez nagyon meglepett mindenkit.

-De láttam az emlékedet. Amikor… meghalt – mondtam elhalkulva.

-Igen. Meg kellett változtatnom, mert túl veszélyes lett volna számotokra, mindannyiótok számára, ha az igazat tudjátok meg – hajtotta le a fejét.

-Még nincs késő, hogy korrigáld a hibádat. Még felfedheted a valóságot – néztem a szemébe.

-Rendben. De mivel egyedül csak nekem maradtak meg a képességeim, mint Kivetett, így sajnos Karina már nem tud belenézni az emlékeimbe. Egyedül csak ő tudná visszaállítani, amit talán el sem kellett volna követnem.

-Ne aggódj. Szerintem a többiek már épp a hátrahagyott tervemet követik. Vagy legalábbis remélem, hogy megtalálták – néztem fel a vörös égre, reménykedve, hogy a lányok már hozzáláttak a papíron leírtakhoz.

*Hablaty szemszöge­*

Amióta elindultunk Hibbantról, a lányok furán viselkedtek. Mármint tudva, hogy Hilda eltűnt, ők továbbra is támogatták, hogy nyugatra tartva kutassuk fel a Titkos világot, nem értem, miért. Már reggel volt, ők pedig a sor legvégén figyeltek, hogy senki se menjen tévútra, míg én elöl vezettem, és a fejlesztett távcsövemmel néztem a horizontot. Majd Bélhangos szólt hozzám, újra.

-Úgy érzem, hogy folyton ezt kérdezem tőled, de… Ébredj, Morga, ébredj! Van valami konkrét terved, vagy… – és a válasz is mindig ugyan az.

-Csak repülünk tovább, amíg el nem érjük a világ végét.

-Á! Elég logikus – és a reakció sem változik.

-Aah! Még mindig nincs vége! – panaszkodott megint Takonypóc.

-Azért, mert a világ igazából kerek – kezdi elölről Fafej a csillagászati óráját. – Kerek a Nap, kerek a Hold, kerekek a csillagok, akkor is, ha kicsik és buták. Csillagok… – majd Fogatlan hirtelen elkezdett máshova nézelődni.

-Érzel valamit, pajti? – ekkor jobbra pillantva megláttuk.

-Ha! A Fényfúria! – kiáltotta Asztrid.

-Követ minket! – nézte anya is.

-Klafa! – kiáltotta Takonypóc, hiszen most először látja a sárkányt életnagyságban. Kivéve, hogy már látta Karina sárkányát, ami szintén egy Fényfúria. Habár nem sokszor mutatja magát, legalábbis felénk. Majd miután mindenki elkezdte megbámulni, megint eltűnt, mint két napja, fent a felhők között.

-Nézzenek oda! – lepődött meg Bélhangos.

-Hová tűnt? – csodálkozott Fafej is. – Ez miből van? Égből? – Majd Fogatlan utána száguldott.

-Hó! Lassíts, Fogatlan! – fentebb érve, viszont a nagy semmivel találtuk szembe magunkat. Vagyis ezt hittem, amíg magam mögé nézve meg nem láttam a felénk közeledő sárkányt. – Pajti, nézd, ki van itt! – egyre közeledett, és nem állt szándékában fékezni. Ekkor mosolyom leolvad az arcomról, majd a Fényfúria felkapott. – Ó, szia! Örülök, hogy végre személyesen… – mondatom viszont félbe szakadt, mert ledobott. Iszonyatosan ijesztő volt, még ordítottam is hozzá. De ezután szerencsére elkapott Fogatlan. Hallottam, ahogy mindenki a szituáción, de inkább rajtam nevetett. – Egyetlen szót se. Hirtelen megláttunk egy szigetet a felhőkből kilépve.

-Pisiszünet! – kiáltotta Halvér. Hogy őszinte legyek, igaza volt, le kell vetnünk a sátorfánkat, hogy reggel újult erővel folytathassuk az utat.

Minden sárkány cuccostól elkezdett berakodni a szigetre, annak többnyire erdős részére, hiszen jól fedett és van árnyék is. Majd hirtelen mindenki a falevelek hangos zúgására figyelt fel, mint ha valami becsapódott volna. A földre viszont nem más puffant, mint egy Légfúria. Mindenki azonnal körül vette, és észrevettük, hogy eltört az egyik szárnya.

-Anya! – szóltam, majd rohant is.

-Mondd, mit tegyek.

-Ágakat, köteleket! Sínt kell csinálni a szárnyának. A lába sincs a legjobb állapotban. Halvér, keress belső sérülések után! Takonypóc és Asztrid, ti állítsátok el a vérzést a lábánál – adtam ki a feladatokat, majd eltöprengtem, hogy vajon honnan jöhetett, mert a Légfúria nem gyakori sárkány, vagyis nem errefelé.

*Én szemszögem*

Minden leesett nekem, miután még beszélgettünk. Hildával megbeszéltük, hogy őt kiszabadítva elküldöm a többiek után, én pedig továbbra is Mogorral megyek.

-Akkor megvan a terv, igaz? – kérdeztem tőle.

-Igen. Láthatatlanul elrepülök nyugat felé, te pedig hozod magaddal Mogor seregét. Elkapjátok a sárkányokat, majd ráveszem Asztridot, hogy bátorítsa Hablatyot, aki valahogy legyőzi Mogort és után minden visszakerül a Fúriaviszály rendes állapotába – sorolta.

-Pontosan. Most pedig siess! Ha minden igaz, akkor el is indultak, és már hamarosan pirkad. Jobb lenne útközben utolérni őket – Ezután átváltozott Légfúriává és a sötétben eltűnt. Én eközben visszamentem Mogorhoz. – Hibbanton találkozunk – szóltam, majd elindultam, de ő visszarántott.

-Mondd meg, kérlek, mit kerestél a ketreceknél? – ez a kérdés olyan váratlanul ért, hogy levegőt sem tudtam venni.

-Körül néztem, beszélgettem a rabokkal. Gondoltam, nem gond, ha megtudok egy s mást rólad és a csapatodról – árnyékoltam őszintén.

-Értem. Akkor… majd Hibbant-szigetén – mosolygott, mire én hátat fordítva neki elindultam tovább.

*Hablaty szemszöge*

Már egy fél órája kezeljük a sárkányt, és látszólag a sebei szépen kezdtek gyógyulni. Viszont még mindig eszméletlen, pedig életjelei vannak. Ekkor már kénytelen voltam Melenához fordulni, hogy megtudjuk, mi is történt vele valójában.

-Akkor keressem meg egy sárkány emlékeit? De hisz eddig még nem csináltam olyat embereken kívül. Vagyis a Fúriák mások, mert ők emberek is – kötekedett tovább, mire én mosolyogva megráztam a fejemet.

-Akkor próbáld ki előbb egy eszméleténél levő sárkányon, lássuk, hátha működik – mondtam neki, majd fejemmel Fogatlan felé böktem. – Ha rajta menni fog, akkor kizárt, hogy ezen a sárkányon ne sikerüljön – biztattam.

-Rendben – sóhajtott, majd mosolyából ítélve szerintem sikerült. Majd a Légfúria felé fordult, hogy ugyanezt megtegye, de egyszer csak felpattantak a mellettem fekvő sárkány szemei, majd fehér füst lepett el mindent. A füstből köhögés hallatszott, majd valaki megszólalt.

-Hú, de régen repültem. Csoda, hogy élve megúsztam ezt a landolást – azt gondoltam, hogy ezt csak én és a lányok hallják, de mindenki felfigyelt a szövegre, amiből egyvalamit lehetett csak kikövetkeztetni.

-Ki vagy te? – tette fel a kérdést Melena előttem.

-Ó, hogy hol is hagytam a modorom – köhögött, miközben bocsánatot kért. – Először is, hihetetlen, hogy e úriember és a mögötte álló hölgyike nem ismert fel. Várjunk! Azok ott gyűrűk! Tudtam! Másodszor is szerintem a hangunk eléggé egyforma, de illetlenség nem bemutatkozni – erre a füst elkezdett szétoszlani. – A nevem Hilda, és én vagyok az ezer éves Fúria – és mikor már látható lett az alak, Asztriddal azonnal felismertük, hogy ez a mi barátunk volt, még hat évvel korábbról.

-De ez hogyan lehetséges? – kérdezte Asztrid, majd letérdelt mellé, és jó szorosan megölelte, majd én is követtem a példáját.

-A Fúriák halhatatlanok, az öregedés nincs ránk hatással. Ellentétben az emberi sérülésekkel. Na azok, ha nincsenek ránk hatással, istenek lennénk, de nem fontos. Hilda küldött – zárta komolyra mondandóját.

-Mármint a mi Hildánk, igaz? – kérdezte Hikari.

-Pontosan. Éspedig nem feladat nélkül küldött. Először is, reméli, hogy megtaláltátok a terve első felét – ebből lassan már egy betűt sem fogok érteni.

-Igen, és követtük is a benne leírtakat – adta válaszul Nala.

-Akkor jó. Most pedig jöhet a második szakasz – mosolygott kajánul, majd elment a lányokkal. És még egy köszönömöt sem kaptam.

„Meg fogja, csak várj, amíg a terv ki nem bontakozik” – ez olyan ismerős – „Igen, mert a hangomat csak megismered, te nagyeszes!” – na, most szállj ki a fejemből, bármennyire messze is vagy! – „Ami azt illeti, itt állok mögötted” – majd a sokk hatására úgy felpattantam miközben hátra néztem, hogy majdnem hátra estem. – „Ne olyan hevesen! Csak szólni jöttem, hogy bármi történjék is velem, ne hagyd, hogy egyedül csinálják végig” – ezzel meg mégis mire célzol? – „Ígéretet tettem valakinek, és most, hogy vele dolgozom, az életem a tét, hogy elkerüljük a nagyobb háborút. Hablaty. Ígérd meg! Muszáj lesz valakinek összetartani a csapatot! Te remek vezető vagy, és éppen ezért bízlak meg téged ezzel” – majd hirtelen elsuhant mellettem valami, és ő eltűnt. Vajon mire gondolt, amikor azt mondta, bármi történjék is vele? A nap további részében mindenki arról beszélt, hogy ez itt Új-Hibbant, amiről őket lebeszélni, nem jött össze. Estére mindenki felverte a sátrát az erdőben és környékén, és a szigeten már csak a tücsökciripelés volt hallható.